Szatmáriak Vietnám fővárosában
Ilyen lehetőségük nem minden nap van a szatmári fiataloknak: néhányan eljutnak majd Vietnám fővárosába, a 12 milliós Hanoiba, hogy hidat építsenek nem formális oktatási módszerekkel Európa és Ázsia között.
A projektet Brüsszel finanszírozza, s egy kétéves, tizenkét találkozást magába foglaló programsorozatról van szó, amely során a résztvevők három alkalommal látogatnak el Szatmárnémetibe (két találkozó és egy képzés), míg szatmári fiataloknak két alkalommal lesz lehetőségük Hanoiba, s szintén két alkalommal Nyíregyházára, illetve Budapestre utazni.
Az első találkozó Vietnámban volt, ahol a szatmáriakat Őri-Pákay Franciska, a Szatmári Fiatalokért Kulturális Egyesület (a projekt romániai partnerszervezete) képviselte, aki egyben az egyik trénere is lesz a folyamatnak. Ebből az alkalomból kérdeztük élményeiről és a projekt részleteiről.
- Honnan indul egy ilyen együttműködés ötlete?
- Ez tipikusan az a lehetőség, amely az "egyszer az életben" kategóriába esik. Nem is volt kérdés, hogy igent mondunk a nyíregyházi Mustárházat működtető Kulturális Életért Közhasznú Egyesület felkérésének arra, hogy partnerei legyünk egy olyan kapacitásépítő projektnek, amely leteheti egy idegen ország ifjúsági szerveződésének alapjait. Kicsit olyan ez, mint felfedezőnek lenni, bár tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy nincsen ebben semmi különleges. Nos, nekik azt üzenném, hogy tapasztalják meg az elmaradottnak hitt Románia és Vietnám között a kulturális és az életszínvonalbeli különbségeket, s azután biztosíthatom őket, hogy nem fognak elhamarkodott kijelentéseket tenni.
- Akkor ez az első út egy amolyan felfedező út volt?
- Olyasmi igen, s nagyon jó, hogy éppen ezzel kezdtük, mert itt sok olyan tényezővel kerültünk szembe, amelyekre megoldást kell találnunk, ellenkező esetben akadályozni fogják a munkánkat a projekt ideje alatt végig. Mire is kell gondolni? Ugyebár a közös munkanyelv az angol, amelyet sem mi, sem ők nem beszélnek tökéletesen, s ezt tetézi a kiejtésük, amely miatt sokszor akkor sem értjük meg őket, ha teljesen egyszerű a mondanivalójuk. Ha valahogy tolmácsok segítségével túljutunk ezen, akkor mindjárt beleütközünk a kultúráink különbözőségei adta akadályokba, amelyek egy részét meggyőződésem, hogy nem fogjuk tudni szívós munka árán sem megoldani. Emellett ugyebár szembesülnünk kellett az államformáink különbözőségével is, ugyebár Vietnám szocialista köztársaság. Az idősebbek emlékeznek még arra, amikor az állam - vagyis ama egy párt - határozta meg nagyjából, hogy mit lehet és mit nem, nagyon nem. Nos, ebben az esetben is vannak ilyen akadályok, de tudatos kommunikációval lehetőséget kapunk arra, hogy a fiatalokkal foglalkozzunk, mert a találkozók során elmondták, hogy számukra kiemelkedően fontos, hogy ha már természeti erőforrásokkal nem olyan bőségesen ellátott az ország, akkor használja ki az emberi erőforrások adta lehetőségeket.
- Csak szakmai találkozó volt ez?
- Elsősorban természetesen szakmai, hiszen találkoznunk kellett a fogadó egyesület vezetőivel, akikkel eddig csak interneten keresztül, virtuálisan sikerült felvenni a kapcsolatot, s azokkal a szervezetekkel, akik támogatják őket, hiszen ezek megismerése nélkül nem tudnánk keretbe helyezni az egészet, s meglehet, hogy rossz vágányon indulnánk ki, amely megkérdőjelezheti majd a végeredményt is. Találkoztunk a Vietnámi Nemzetközi Kapcsolatok és Tehetségfejlesztő Központ (CVTD) vezetőivel, akik tagjai egy nagyobb ernyőszervezetnek, a Vietnámi Tehetséggondozó és Emberi erőforrás Fejlesztéséért Tudományos Egyesület vezetőivel. Mind reménykednek abban, hogy Magyarországon és Románián keresztül kaput nyitunk nekik Európa felé. Kicsit olyan ez a helyzet, mint ami velünk esett meg 25 évvel ezelőtt. Mind reménykedtünk abban, hogy a segélyszervezetek ne csak a megunt ruhákat és háztartási eszközöket hozzák el hozzánk, hanem a fejlődés kulcsát is. Mindezeken túl azonban természetesen lehetőséget kaptunk arra is, hogy bepillantást nyerjünk a kultúrájuk sokszínűségébe, a történelmükbe, s természetesen a kulináris különbözőségek is megérnének egy hosszabb fejezetet.
- Mi lenne egy fontos különbség, amelyet kiemelnél?
- A mindennapi életben kissé lenézett ázsiai országok rácáfolnak majdnem minden hiedelmünkre, hiszen Románia csaknem teljes itthon élő lakosságát a fővárosába tömörítő országban igen elterjedtek a robogók, mint közlekedési eszközök, s bár európai szem számára teljes káoszban közlekednek, sokszor a szembe jövők között szlalomozva, mégsem csíptünk el egyetlen balesetet sem. Ennek mindössze egy titka van: odafigyelés. Nincsen túl sok felfestett útjel, sem útkereszteződésben elhelyezett jelzőlámpa, mégis mindenki tudja a dolgát. S miközben figyelnek egymásra - s azokra különösen, akik mindenféle árucikket hordoznak hihetetlen magasságokba feltornyozva, mégis stabilan - a közöttük az utat átszelő gyalogosoknak sem esik bántódásuk. A folytonos dudaszó sem az idegesség jele, sokkal inkább azé, hogy jelzik, olyan mozdulatot tesznek, amely vagy gyorsabb, mint a körülöttük haladóké vagy nem várt irányba fognak elmozdulni. Mondjuk fontos kiemelni, hogy földrajzi elhelyezkedése miatt az országban nincsen a mienkhez hasonlítható téli időjárás, így egész évben használhatják ezeket a járműveket, nem is beszélve arról, hogy lehetetlen lenne a közlekedés az ezt csak megközelítő autómennyiséggel is.
- Említetted, hogy a vietnámiak is jönnek majd. Hogyan készültük a fogadásukra?
- Komoly dió, hiszen a gasztronómiánk ég és föld egymáshoz képest, s ebben a legkisebb tényező, hogy ők evőpálcikát használnak, mi pedig kést és villát. Nem fogyasztanak kenyeret, ami nálunk alapélelmiszernek számít, viszont bőségesen esznek rizst és rizstésztát. Még nem tudom, hogy hogyan fognak elboldogulni a mi nehéz, az övéknél sokkal fűszeresebb ételeinkkel, de remélem, hogy minden rendben lesz. Jelenleg arra várunk, hogy megkapják a vízumot, mert ha nem, akkor fel kell cserélni az eredetileg november 16-20 közé Szatmárnémetibe tervezett utat a december elejei Budapestivel. Terveink szerint itt megismerkednek az ifjúságot támogató rendszerekkel, úgy mint a közigazgatás különböző szintjei. Ellátogatunk Kolozsvárra, hogy beszélgessenek egy egyetemi város ifjaival, akik jelenleg az Európai Ifjúsági főváros projekten dolgoznak gőzerővel, hiszen az 2015-ben lesz. Szerveztünk nekik találkozót ifjúsági szervezeteikkel, s hogy bevezessük őket a multikulturalitásba, ezek között lesznek román és német érdekeltségűek is, hiszen ez egy olyan projekt, amelynek túl kell mutatnia a nemzetiségi kérdéseken.
- Mikor várható, hogy rajtad kívül más szatmári fiatalok is eljutnak Vietnámba vagy akár a projekt keretén belül Magyarországra?
- Az előzetes tervek szerint februárban lesz egy képzés Hanoiban, ahova vihetek magammal egy fiatalt, március végén pedig Szatmárra jön egy csapat vietnámi fiatal, hogy itt képezzük tovább őket. Ugyebár a projekt a kapacitásépítésről szól, amely minden sikeres és fenntartható stratégia és program nélkülözhetetlen eleme. Ezzel a saját kapacitásunk is épül majd, hiszen úgy gondolom, hogy egy ilyen lehetőség vonzó, s ezen keresztül kedvet kaphatnak a fiatalok arra, hogy kitekintsenek országhatárainkon túlra az Európai Unió nyújtotta számos projekt segítségével. Jövő év nyarán egy ifjúsági csere lesz Nyíregyházán, s ennek párja októberben Hanoiban. Mindkét alkalomra viszek magammal szatmári fiatalokat, a legtöbbet októberben Hanoiba, reményeim szerint legalább hármat-négyet, attól függően, hogy a magyarországi partnerszervezetekkel hogyan tudunk „megalkudni". Nem titkolom, hogy nagy reményeket fűzök ehhez a projekthez, és örülök annak, hogy éppen Szatmárnak jutott ez a páratlan lehetőség.
